A Mars Reconnaissance Orbiter (MRO) adataival dolgozó kutatók nyolc olyan helyszínt találtak a vörös bolygó közepes szélességi öveiben (mind az északi, mind a déli féltekén az 55. szélességi fok környezetében), ahol erodált lejtőkön a talajszint alatt raktározott vízjég kékes rétege láthatóvá vált.
Az igen meredek lejtőkön meglelt, a korábbi mérési eredményekből már ismert felszín alatti vízjég magának a jégrétegnek a belső szerkezetéről, s a marsi klíma múltjáról is árulkodik. A valószínűleg egykori havazásként földet ért, viszonylag tiszta, néhol 100 m vastagságot is elérő jégréteget kb. 1-2 méteres, szintén egy kevés jéggel összecementálódott poros-sziklás réteg zárja le. E meredek lejtőkön az így feltáruló jég a jövőbeli (akár robotos, akár emberes) marsi küldetések számára szükséges vizet is könnyebben hozzáférhetővé teszi. (A vízből a marsi légkör nagy részét kitevő szén-dioxid segítségével előállítható mind az ember számára nélkülözhetetlen oxigén, mind az űrjármű számára üzemanyagként használható metán.)
A felszín alatti, sekélyen elhelyezkedő jégréteg a Mars mintegy harmadán jelen van, ezt keringő szondák korábbi méréseiből felismerték már, s a meredek lejtők sebhelyeinek köszönhetően a jégréteg 3D-ben, s részleteiben is láthatóvá vált. A lejtők jegének megismerése előtt azonban nem lehetett tudni, hogy a felszín alatt csak a talajszemcsék közé fagyott rögökben, vagy konkrét jégrétegként van-e jelen a víz, s az se volt nyilvánvaló, hogy milyen mélyen és mennyire vastag rétegben találják majd meg.
Azt egyelőre nem tudni, hogy miként keletkeztek a meredek szirtfalak, de annyi igen valószínű, hogy amikor a vízjég rétege szabaddá válik, a lejtő lassan hátrálni is kezd a feltárult jég szublimációja miatt. A lejtők és a bennük láthatóvá vált jég megismerését követően az MRO 3 marsi év során ismételten ugyanazon helyeken fényképezett, s ebből derült ki, hogy az előző fotókhoz képest miként változik a lejtő. Láttak a lejtőn leguruló, méteres nagyságrendű sziklatömböket is, ebből következtettek arra, hogy a jég lassú fogyása során szabadulnak ki a sziklafalból (illetve magából a gleccserszerű jégrétegből) a kövek.
A felvételek felbontása alapján nem vált láthatóvá, hogy milyen sebességgel hátrálnak a lejtők, azonban a szublimáció hatására kiszabadult kövek alapján úgy vélik, hogy minden marsi nyár során néhány millimétert. Ezen becslésből azt is kikövetkeztették, hogy maguk a lejtők néhány millió éve nyílhattak fel, amennyiben a szublimáció a múltban is a maihoz hasonló mértékű volt. (Elképzelhető persze, hogy korábban a marsi klíma ingadozásaival a szublimáció mértéke is ingadozott, ezért a pontos kort nem lehet a jelen ismeretekből levonni.)
A jégréteg felszín alatti mélységét a 8 különböző lejtőfalon nem egyformának látják, azonban a valós eltérések mellett ez adódhat abból is, hogy a lejtők hátrálása során a felszínről származó poros törmelék részben eltakarta a feltárult jégréteget.
A szirtfalak hasonlóak a gleccserek csupasz végződéseihez, s a kutatók reménykednek abban, hogy a jégrétegből, a földi gleccserjég-furatokból kinyert adatokhoz hasonlóan majd a marsi klíma múltjáról tudnak részletes és időrendi információkat szerezni. A kékes jégréteg több, kissé eltérő vastagságú szintből áll, s valószínűleg sok, egymást követő szezon során hóként rakódott le, majd összetömörödött, s később a szél portakaróval fedte be. Hasonlóképp rétegzett a marsi sarkvidéki jégsapka is.
Az, hogy a feltárult jégréteget jelenleg csak az 55. szélességi övekből ismerjük, nem a legideálisabb helyszínt jelenti, hiszen a napenergiát használó felszíni küldetések ezen a szélességen a marsi tél idején nem kapnak elegendő fényt, így az igazi cél az lenne, hogy a most megismerthez hasonló helyszíneket keressenek a marsi egyenlítőhöz közelebb eső szélességi övekben is. Az viszont fontos, hogy a jégréteg igen kis talajmélységben található, így, ahol a lejtők segítségével feltárul, ott könnyen hozzáférhető is egyúttal.
A kutatási eredményt a Science közölte január 12-én.
Forrás: egenfoldonfoldalatt / sciencemag.org / nasa.gov
