http://komlomedia.hu/magyar-futar/10-belfold/11699-szinte-biztos-hogy-nem-a-csele-patakba-fulladt-bele-ii-lajos-kiraly-a-mohacsi-csata-utan#sigProIdd480d0dbc1
Minden valószínűség szerint nem a Csele-patakban lelte halálát az 1526-os mohácsi csata után II. Lajos magyar és cseh király, hanem a Duna mellékágában – állítják a korábban a szigetvári Szulejmán-sírkomplexumot is feltáró szakemberek.
Pap Norbert, a Pécsi Tudományegyetem (PTE) történeti földrajz professzora, a kutatócsoport vezetője elmondta: az elmúlt két évben Mohács környékén folytatott vizsgálataik egy mára már nagyrészt feltöltődött ősi Duna-medret azonosítottak, amely a csata több leírásában feltűnik az összecsapások helyszíneként.
Felidézte: a tudósok 1889 óta keresik a mohácsi csata pontos helyszínét, a két fél táborait, az összeütközés centrumát és azt, hogy a Mohácson elesett több mint 20 ezer katonát hova temették.
Az I. Szulejmán szultán és Ibrahim nagyvezír irányítása alatt álló, mintegy 60-80 ezer fős oszmán sereg 1526. augusztus 29-én ért a mohácsi harcmezőre. A Jagelló-házból származó II. Lajos magyar és cseh király, valamint a Tomori Pál kalocsai érsek és Szapolyai György vezette keresztény, 25-27 ezres hadsereg megütközött az oszmánokkal, és bár bátran helytállt, az egyenlőtlen harcban végül vereséget szenvedett.
Az ütközet megpecsételte a középkori Magyar Királyság sorsát és jelentősen átalakította Közép-Európa történetét. A király halála volt a csata legsúlyosabb következménye, ugyanis emiatt polgárháború alakult ki, ami súlyosan korlátozta az ország védelmi képességeit.
Pap Norbert társaival a korábban alkalmazott megközelítésekkel szakítva írott források, régi térképek, távérzékelés, a természeti-földrajzi sajátosságok értelmezése, valamint régészeti adattár és térinformatikai eszközök felhasználásával modellezte a korabeli térség környezeti viszonyait és meghatározta a csata helyeinek főbb jellemzőit.
A kutatócsoport korábban már meghatározta: a Mohácsi-síkon az egykori széles, Duna-menti mocsártól nyugatra fekvő, mintegy öt kilométer hosszúságú egykori folyóvölgy szerkezeti egységbe kapcsolja az ütközet ismert jelenségeit: a már feltárt tömegsírokat Sátorhelynél, az egykori eszék-budai hadiutat, az oszmán győzelmi emlékművet, valamint a csata néphagyomány által megőrzött helyszíneit.
Mint a kutatásvezető megjegyezte, az általuk létrehozott új modell részlegesen rehabilitálja a Mohács-kutatás 19. századi úttörőinek elképzelését a csata helyéről. Eredményeik szerint Majs szűkebb környéke nem volt része a csatatérnek, mert attól elválasztotta a hadiesemények idején megáradt Borza-patak.
A Majsról az elmúlt években előkerült hadirégészeti lelet csekély mennyiségű, a jellege sem felel meg annak, amit „az 1526-os csatatértől elvárnánk”.
A 2013 óta a szigetvári Szulejmán-sírkomplexumot feltáró kutatók az elmúlt évben azonosították az 1526-os mohácsi csata után a helyszínen az oszmán seregek által emelt győzelmi emlékmű helyét is. A törökök kiűzését követően 1687-ben a Mohács melletti építményt kápolnává átalakították, amely így a csata első keresztény mementójává, a visszafoglalás szimbólumává vált.
Pap Norbert elmondta: kutatásaik legfrissebb eredményei szerint II. Lajos magyar és cseh király minden valószínűség szerint nem a Csele-patakban lelte halálát az 1526-os mohácsi csata után. Az egyetlen szemtanú, a királyi kamarás beszámolója szerint az uralkodó 2-3 főnyi kíséretével a Duna felé menekült és Mohácstól északra, Csele falu közelében, a folyó „kicsiny ágacskáján” átkelve szenvedett balesetet.
A kutatók az uralkodó halála helyeként a folyó egy kis mellékágát azonosították, amelyet a helyiek Szakadék-Dunának hívtak. A “szakadék” a főágból kiszakadót, tehát mellékágat jelentett a régi magyar nyelvben. Ennek a vízfolyásnak a szélessége átlagosan 50 méter lehetett. A kutatók úgy vélik, hogy a keskeny folyóágnak a zátonyos, iszapos bal partján, a Mohácsi-szigetnél fulladhatott vízbe a király.
Pap Norbert elmondta: a Duna főága a 16. században a Mohácsi-sziget keleti oldalán folyt, ott zajlott a hajóforgalom is. A nyugati ág, a mellékág ezzel szemben keskeny volt. Az 1526-os csatából menekülők jelentős része ezen és a Mohácsi-szigeten átkelve az Alföld felé haladt, amerre Szapolyai seregét sejtették vagy csak a biztonságba jutást remélték.
Az eredményeket írott források, régi térképek, a menekülőkre utaló régészeti leletek és térinformatikai modellezés alapozta meg. A kutató elmondta, hogy főként azért jutottak tévútra a 19. század vége óta zajló vizsgálatok, mert addigra a Duna korábbi főága lett a mellékág, míg a korábbi mellékágból fejlődött ki a ma ismert mohácsi főág.
Akkorra már viszont a történeti hagyomány, a legendák által sugallt Csele-patakkal kapcsolatos elképzelés miatt fel sem merült, hogy az időközben a Csele torkolatánál mintegy 700 méter széles folyam helyén egykor egy keskeny mellékág folyhatott.
Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont és a Pécsi Tudományegyetem közös Mohács-kutatása a második kutatási év végére számos további eredményt is produkált. Fodor Pál történész-turkológus, az MTA BTK főigazgatója irányítása mellett a csatáról és következményeiről három kötet is megjelent, amelyeket a közeljövőben mutatnak be a szerzők.
Ezek a sok újdonságot közlő könyvek olyan kérdésekkel foglalkoznak, mint a mohácsi korszak európai hadseregei, a mohácsi csata sokrétű emlékezete és egy önálló kötetben vizsgálják meg a Jagelló-kori magyar állam anyagi helyzetét is.
Forrás: mult-kor.hu / MTI