Egyszer volt, hol nem volt volt egyszer az óperenciás tengeren is túl, ahol a kurta farkú kismalac is túr, egy Lenonváros nevű város. Ebben a városban  élt a nagy vezír Dzson Lenon családjával és a városlakókkal.

A nagy vezírt nem igazán szerette senki. Aki szerette az csak pénzügyi érdekből szerette, nem is volt soha egyetlen barátja sem, csak érdekbarátai voltak. Azon ravaszkodott egész életében, hogy a városlakókat hogyan tudja hangzatos propagandaszövegekkel elkábítani, de ő maga csak a zsebének kitömésén mesterkedett. A legidősebb gyerekeit  be is rakatta olyan helyekre, ahol jól fizet nekik a város.

Látták is ezt a városlakók és azon tanakodtak, hogyan lehetne a trónból eltávolítani a vezírt, mert soha egyetlen egy elődje a trónon nem volt annyira kapzsi, hogy az egész családját a város kincstárának arany garasával tömje ki.

A városlakók csak azt látták, hogy hiába a beruházások, hiába az új parkoló, az új ablakok, napenergia-hasznosítás, nekik semmivel sem lett jobb az életük, sőt a megélhetésük egyre csak rosszabb lett. Nem lett olcsóbb az áram, nem lett olcsóbb semmi, sőt az árak az egekbe szöktek. Aki csak tehette, – illa berek nádak erek – menekült Lenonvárosból. A nagy vezír erre csak nevetve legyintett – csak neki és családjának, meg a haveroknak legyen meg az arany garasa – dörzsölte a tenyerét nagy vidáman.

A városlakók olyat is hallanak, hogy aki idejön dolgozni az csak akkor jár igazán jól, ha a nagy vezír zsebét megtömi. Ekkor a nagy vezír még munkát is ad, és így a közös kincstárból kifizeti a havert.

Nagyon szomorúak Lenonváros lakói, mert megették a propagandát, és trónra juttatták Dzson Lenont. A városlakók újra becsapva érzik magukat a nagy vezírtől, és azon gondolkodnak, hogy hogyan lehetne elzavarni.

Ez a mese úgy igaz, ahogy van. Aki nem hiszi járjon utána.