Az egyiptomi káoszisten, Apep (más néven Apóphisz) után elkeresztelt hármascsillag legfeljebb pár százezer éven belül az egyik legnagyobb energiájú ismert esemény forrásává válhat, amelynek kibontakozását most először páholyból figyelhetjük.

A rendszer (katalógusjele: 2XMM J160050.7–514245) a VLT mellékelt felvételén névadójához méltó káoszt mutat: a középpontjában található fényes pötty valójában egy szoros kettőscsillag, amelyet egy fényes, íves-küllős, szélforgóra emlékeztető struktúra vesz körül. A központi duó két Wolf–Rayet-csillagból áll, amelyek körül sokkal távolabb egy harmadik csillag kering, ami a képen éppen úgy helyezkedik el, hogy optikailag a központi kettős közelébe esik.

A Wolf–Rayet-csillagok a Napnál többször nehezebb, életük végére ért égitestek, amelyek felélték hidrogénkészleteiket. Belsejükben ezért megindult a nehezebb elemek fúziója, miközben gyors forgásuk és gravitációs interakcióik nyomán (mivel többnyire kettős vagy többes rendszerek tagjai) nagy mennyiségű anyagot dobálnak ki magukból. Annyira fényes, és ezzel együtt rövid életű égitestekről van szó, hogy azokat más galaxisokban is észlelni tudják a szakértők. Amikor ezen csillagok magja végül összeomlik, szupernóvarobbanás és egy még annál sokkal intenzívebb gammakitörés történik.

A csillagászok számos ilyen gammakitörést észleltek már más csillagrendszerekben, az Apep viszont most azzal kecsegtet, hogy sokkal közelebbről, saját galaktikus szomszédságunkban figyelhetünk meg egy olyan rendszert, amely egy ilyen nagyenergiájú esemény kiindulópontja lesz. Ezt a pusztító folyamatot, ha megérjük, szerencsére biztonságos távolból figyelhetjük majd, mivel a rendszer 8000 fényévre van, és kitörése a modellek szerint nem felénk fog irányulni. (A gammakitörések ugyanis a nyalábban történnek, hasonlóan egy világítótorony fénycsóvájához.)

A hármascsillag – ahogy már említettük –, már most is meglehetősen kaotikus hely. A képeken látszódó anyagnyúlványokat a csillagszelek 3400 km/másodperces sebességgel, a fénysebesség 1 százalékával mozgatják, és a központi kettős csillagszeleinek interakciói nyomán rajzolódik ki a rendszer jellegzetes, szélforgós képe. A csillagszelek ereje abból adódik, hogy az égitestek nagyon gyorsan forognak, annyira, hogy gyakorlatilag széttépik magukat és egymást is.

Az egyelőre nem világos, hogy a csillagokat mi készteti ennyire gyors forgásra, de a szakértők szerint gyorsaságuk kulcsszerepet játszik majd a gammakitörés fejlődésében is. Amire egyébként kozmikus léptékben nagyon hamar sor kerülhet, hiszen a Wolf–Rayet-csillagok mindössze pár százezer évig élnek.

Forrás: ipon.hu / livescience.com