Amerika fokozatos háttérbe szorulásáról, lassú presztízsvesztéséről és működésképtelen washingtoni politikáról olvashatunk a The Economist hasábjain. Már évtizedek óta hallani lehet ilyen előrejelzéseket és víziókat. Miben más ez most?

Kínai területszerzések a Dél-kínai-tengeren

Míg a Dél-kínai-tenger térségében Amerika valamilyen szintű hatalmi egyensúlyt szeretne megvalósítani és meg akarja előzni Kína területszerzését, addig Peking alapvető érdeke a vitatott területek, szigetek feletti kontroll megszerzése, illetve az új szigetekkel a katonai jelenlét növelése a régióban, anélkül, hogy az USA vagy a környező, sértett országok válaszlépéseket tennének. A semmiből kiemelkedő szigetek érthető módon aggodalommal töltik el a szomszédos országokat, Vietnamot, Tajvant, Malajziát, Bruneit, és az Egyesült Államokat is. Washington a kereskedelmi útvonalak biztonságát és hozzáférhetőségét kívánja biztosítani a térségben, ahol éves szinten ötmilliárd dolláros nemzetközi kereskedelem zajlik. A konfliktus kiéleződése azonban veszélyeztetheti az utak biztonságát. Azon kívül, hogy Amerika nem ismeri el az új szigetek Kínához tartozását, és áthajózik a szigetekhez tartozó vizeken, illetve felderítőgépekkel átrepül a szigetek felett, egyelőre nem sok mindent tehet. A kínai vezetés arra hivatkozik, hogy a szigeteken megjelenő létesítmények és kikötők csupán tudományos célokat szolgálnak, a tengereket és az élővilágot kívánják vizsgálni. Jogos kérdés, hogy mi szükség van ilyen telephely mellett egy három kilométeres leszállópályára, illetve katonai támaszpontra.

Orosz beavatkozás Szíriában

Szíriában szeptember 30-át követően az oroszok bombázni kezdték az Iszlám Állam állásait, azonban több alkalommal is a nyugati országok szövetségeseként számon tartott felkelők támaszpontjai kerültek a célkeresztbe. A Hidegháború vége és a Szovjetunió összeomlása óta ez az első alkalom, hogy Moszkva jelentős katonai akciót hajt végre egy távoli országban, az ottani szimpatizáns vezetés érdekében. Ezzel Putyin cáfolni kívánja azt az elképzelést, hogy Oroszország csupán – John McCain amerikai szenátor szavaival - egy „magát országnak álcázó benzinkút”, és bebizonyítani, hogy nincs híján sem elhatározásnak, sem katonai potenciálnak.

A legújabb fejlemények, miszerint Oroszország kész együttműködni az USA-val, fejtörést okoznak Washingtonban és a szír felkelők soraiban egyaránt. A putyini Oroszország nem tétovázott, és míg az amerikai vezetés a szír probléma megoldását keresi, légicsapásokat hajt végre Szíria területén, ezzel bizonyítva, hogy kész megsegíteni a szövetségeseit, így a szír vezetést is. Putyin emelett kritizálja az amerikai kísérleteket a béketeremtésre a térségben, példaként említetve az amerikai programot, aminek a célja a szír felkelők kiképzése és felfegyverzése volt. Mint utóbb kiderült, a program egy hatalmas kudarc volt, több mint 500 millió dollárt fordított rá az USA, és az eredmény csupán 60, a képzésben részt vevő felkelő, akik közül nagyjából négyen- öten harcolnak jelenleg az Iszlám Állam (IÁ) ellen, a felkelők számára biztosított fegyverek nagy részét azóta már az IÁ soraiban kereshetjük.

Az Amerikai Egyesült Államok bukásáról szóló hírek nem mai eredetűek, már évtizedekkel ezelőtt lehetett hallani olyan hangokat, akik az ország egyeduralmi pozíciójának végét jövendölték. A következő vezető hatalom legesélyesebb jelöltje nem más, mint a világ harmadik katonai, második gazdasági potenciálja, Kína. Emellett komoly kihívást jelenthet még egy ország, egy atomfegyverrel rendelkező, az utóbbi években egyre bátrabb expanziós külpolitikát folytató volt szuperhatalom is, Oroszország. Miután az amerikai vezetés hite, hogy a liberális demokrácia, az emberi jogok, szabad piacok előbb vagy utóbb minden ország számára kijelölik a követendő utat és a követendő politikákat alaptalannak bizonyult, Obama arra a következtetésre jutott, hogy Amerikának egy lépéssel el kéne távolodnia az eseményektől és vissza kéne vennie a „demokráciaterjesztés” tempójából. Líbia és Szíria esetében ezzel a döntésével lehetőséget adott Oroszországnak, hogy átvegye a kezdeményező szerepet a Közel-Keleten, az 1970-es évek óta először.

Új szereplők, új viszonyok?

Oroszország és Kína ezekkel a döntéseivel kihívást jelentenek az amerikai hegemónia számára. Az átmeneti negatív szereplés okának a washingtoni politikát, a bürokrácia útvesztőit tartják. Ezekre nem csupán a demokrácia rossz reklámaiként tekintenek, hanem minden rossz okozóiként. Az Economist újságírója szerint a megoldás az aktívabb amerikai szerepvállalás, és a készség a vezetésre. Hangsúlyozza, hogy Amerika rendelkezik a legkiterjedtebb szövetségesi rendszerrel, a legnagyobb katonai képességekkel. Amennyiben Washington elfogadja a vezető szerepet és azt, hogy a nemzetközi közösséggel együttműködve kell meghoznia döntéseit, a fent említett események sem jelenthetnek komolyabb problémát.

Egy ilyen tipikusan idealista elképzelés megvalósulását azonban befolyásolja a fent tárgyalt országok magatartása és a jövőben képviselt politikájuk, illetve a nemzetközi rendszer reakciója a kialakuló konfliktusokra. Új Játékról lenne szó tehát, mert feltűnt a színen két nagyhatalom, melyek veszélyeztetik a fennálló rendszert? Annyiban semmi esetre sem beszélhetünk újdonságról, hogy az országok olyan döntéseket hoznak, amik egybevágnak az érdekeikkel, gyakran olyan esetben is, mikor ez konfrontációt eredményez szomszédos államokkal. Új Játék helyett inkább visszatérés az egyértelmű amerikai hegemóniát megelőző viszonyokra, amikor egy, mindent meghatározó ország helyett többen is vetekedtek ezért a pozícióért, a nemzeti érdekek minél nagyobb mértékű érvényesítéséért. Ebben a régi-új felállásban érdekes szerep juthat az Amerikai Egyesült Államoknak, mint a nemzetközi rend és béke letéteményesének.

Forrás: kitekinto.hu / economist.com Kattintson ide...

Kapcsolódó blog bejegyzéseink:

Putyin a jövő háborúját vívja Kattintson ide...

Nagy Kaliber Kattintson ide...

Tafedim tea

Igmándi Sajtműhely

WeblapWebáruház.hu

Map

free counters