http://komlomedia.hu/fotokiallitas/13-iq100/8884-tavcsovel-is-igazoltak-a-gravitacios-hullamok-uj-eszleleset#sigProId3ebb87fff4
Újabb mérföldkő a csillagászatban: először figyeltek meg egy jelenséget gravitációshullám-detektorokkal és távcsövekkel is. A két neutroncsillag összeütközéséből származó jelek forrását egy magyar galaxiskatalógussal sikerült gyorsan azonosítani. Ezután közel 70 földi és űrtávcső fordult rá a célpontra, és figyeli még most is a fejleményeket, amelyekből megérthetjük a nehéz elemek kialakulásának folyamatát.
2017. augusztus 17-én, magyar idő szerint 14:41:04-kor a LIGO és Virgo detektorok gravitációshullám-jelet észleltek, amelynek a forrása két neutroncsillag összeütközése volt. A jelek elemzéséből a kutatók megállapították, hogy az ütközés résztvevői körülbelül 1,1 és 1,6 naptömegűek lehettek.
Az észlelés több rekordot is megdöntött, hiszen 130 millió fényéves becsült távolságával ez az eddigi legközelebbi észlelt gravitációshullám-forrás, egyúttal résztvevőinek tömege is jóval (egy nagyságrenddel) kisebb, mint az eddig észlelt összeütközésekben szereplő fekete lyukaké.
Sűrű táncrend nehéz elemekkel
A neutroncsillagokról érdemes tudni, hogy igen kicsi, nagyjából 20 kilométer átmérőjű, elképesztően sűrű égitestek – ha valamiképp módunk lenne egyetlen teáskanálnyi mintát venni anyagukból, ez körülbelül egymilliárd tonnát nyomna.
A gravitációshullám-detektorok által észlelt jelek akkor keletkeztek, amikor két neutroncsillag nagyjából 300 kilométerre megközelítette egymást, és egyre gyorsulva, spirális pályán összeütköztek. Ez a „tánc” nagyjából 100 másodpercig keltett olyan jeleket, amelyeket a földi gravitációshullám-obszervatóriumok érzékelni tudtak – ellentétben a korábban megfigyelt, jóval nagyobb tömegű fekete lyukak összeolvadásának néhány tizedmásodperces jelével.
A gravitációs hullámok után 2 másodperccel ért el hozzánk az ütközés nyomán felszabadult gammasugárzás, ezt észlelték is a Fermi és az INTEGRAL űrtávcsövek. Ez a késés tökéletesen megfelelt a modelleknek (tehát ugyanennyi lehetett a különbség a jelek keletkezésénél is), így Einstein egy újabb jóslata igazolódott be: a gravitációs hullámok valóban fénysebességgel terjednek.
A gravitációs hullámok és a gammasugarak detektálása után is maradt még izgalmas észlelnivaló, ugyanis az ütköző neutroncsillagok környezetében maradó anyag az elektromágneses spektrum számos hullámhosszán sugároz, a röntgentől a rádióhullámokig.
Ezekből a későbbi mérésekből a csillagászok különféle nehéz elemek, így arany és platina jelenlétét mutatták ki. Így tehát bizonyossá vált, hogy legalábbis részben ilyen ütközések hozhatták létre és szórhatták szét az űrben a vasnál nehezebb kémiai elemeket.
Honnan érkezhetett a jel?
A két LIGO detektor adatai alapján a neutroncsillagok helyzetét 190 négyzetfoknyi területre sikerült behatárolni (ez a telihold területének kb. 950-szerese). Azonban az Olaszországban immár működő Virgo detektor adataival a gravitációs hullám forrásának helyzetét tovább lehetett pontosítani. Így 28 négyzetfokra, tehát az eredeti terület 14,7%-ára sikerült redukálni azt a területet, ahonnan a gravitációs hullámok elindulhattak.
Egy ekkora szögtartományon belül nagyjából 130 millió fényévre tőlünk több galaxisban is megbújhat a jelek forrása. Hogy pontosan melyikben, annak meghatározásában hatalmas segítséget jelentett az ELTE kutatóinak épp ilyen célokra kifejlesztett galaxiskatalógusa, a GLADE. Nem véletlen tehát, hogy az ELTE LIGO-tagcsoportja (név szerint: Bécsy Bence, Dálya Gergely, Frei Zsolt és Raffai Péter) volt az első, amely a gravitációshullám-forráshoz azonosított égterület és becsült forrástávolság alapján közzétette a lehetséges forrásgalaxisok listáját.
„A hullámjel beérkezésekor a Virgo detektor a LIGO detektorokkal közösen végezte a megfigyeléseket. A Virgo adatokban az összeolvadó neutroncsillagok jele gyenge volt, amit az magyarázhat, hogy a hullámjel az égbolt olyan területéről érkezett, amelyre a Virgo kevésbé érzékeny a karjainak geometriai elhelyezkedése miatt. Így az együttes elemzés megmutatta a gravitációs hullám forrásának pontos helyét – mondta Vasúth Mátyás tudományos főmunkatárs, az MTA WIGNER FK Virgo-csoportjának vezetője. – A gravitációshullám-detektorok érzékenysége irányfüggő, kevésbé érzékenyek a detektorkarok síkjából beérkező hullámokra. Az a tény, hogy a Virgo kis intenzitású jelet észlelt, jelentősen segítette a hullámforrás égi helyzetének pontos meghatározását.”
Kezdődhet a többcsatornás csillagászat korszaka?
Az, hogy a neutroncsillagok ütközésekor nemcsak elektromágneses, hanem gravitációs hullámok is keletkeznek, azt jelenti, hogy egyazon eseményről két fizikailag teljesen különböző méréssel is információhoz juthatunk. Erre mindeddig nem volt lehetőség a csillagászatban, hiszen minden információ, amit a világegyetem távoli területeiről szereztünk, az elektromágneses sugárzás valamilyen formájában jutott el hozzánk.
Ezért örültek különösen a csillagászok annak, hogy a Fermi és az INTEGRAL űrtávcsövek 2 másodperccel a gravitációs hullámok érkezése után egy gyenge, rövid gammakitörést észleltek. A gammakitörés forrásaként azonosított égterület ugyan több tízszer akkora volt, mint a gravitációshullám-forráshoz meghatározott égterület, azonban magába foglalta azt.
Összesen 34 olyan csoport kezdett méréseket végezni, mely a LIGO-Virgo észleléseinek elektromágneses „párjait” keresi, többen is az ELTE galaxiskatalógusát használva iránymutatásul. Közéjük tarozott az elsőként sikerrel járó Las Campanas Obszervatórium is, mely 1 méteres Swope teleszkópjával rálelt az elektromágneses jelre. Eredményük azt mutatja, hogy a gammakitörés a tavasszal tőlünk is látható Hydra vagy más néven Északi Vízikígyó csillagképben elhelyezkedő NGC 4993 jelű galaxisból származik.
A gravitációs és az elektromágneses jelek forrásának helye, ideje és jellege lényegében kizárja, hogy két különálló eseményből származnának. Így kimondható, hogy e megfigyeléssel megszületett a többcsatornás csillagászat, amelyben egy forrás észlelése több információhordozó megfigyelésével történik.
Frei Zsolt asztrofizikus, az ELTE Fizikai Intézetének igazgatója, a LIGO csoport vezetője az mta.hu-nak elmondta: ez az észlelés nagy szerencse, mert a detektorok jelenlegi érzékenysége mellett csak a hozzánk közeli neutroncsillag-ütközéseket lehet megfigyelni. Ez az esemény a maga 130 millió fényéves távolságával nagyon közelinek számít. Más lesz a helyzet 2-3 év múlva, amikor – a műszerek érzékenységének további fokozásával – valószínűleg ugyanolyan gyakorissággal lehet majd neutroncsillag-ütközéseket észlelni az univerzum távolabbi tartományaiból, mint ahogyan ma az a fekete lyukak esetében tapasztalható, persze azzal a megjegyzéssel, hogy akkor az észlelt feketelyuk-összeütközések rátja is nagyobb lesz a mainál.
Hubble a tortán
A LIGO-Virgo Kollaboráció az ELTE galaxiskatalógusából azonosított galaxisokat használta arra is, hogy a gravitációshullám-észlelésből kiszámolják a világegyetem tágulásának ütemét leíró Hubble-állandó értékét. A Hubble-állandó meghatározására mindeddig csak elektromágneses megfigyelések adtak módot, a gravitációs hullámokon alapuló számítás egy teljesen új, független ellenőrzési lehetőséget jelent. Az eredmény: az új módszerrel kapott érték összhangban volt a korábbiakkal.
Forrás: mta.hu / physics.aps.org / ligo.elte.hu